Mint az már elhangzott, mindent olyannak ítélünk, mint amilyennek érezzük azt. Ha semmilyen ingert sem gerjeszt bennünk valami, akkor az felejtős; nem foglalkozunk vele... illetve kitalálunk róla egy csomó dolgot magunktól.

Miért van ez? Lehet, hogy olyanok vagyunk, hogy mindenről véleményt szeretnénk alkotni... ezt elvetném, mert valóvilágéknál ez nem elvárás. Az érdekcsoportok inkább annak örülnének,ha az ő álláspontjukat zengené mindenki; előbb azonban azt meg kell ismertetni a befolyásolni óhajtott tömeggel - ideális esetben még ezt megelőzően célszerű azt ki is találni. Újabb ció jön: kommunikáció.

A szó magyarázata a hivatkozott helyről: Az információcsere folyamata általában egy közös jelrendszer segítségével. Nézzük szavanként:

információcsere - tehát valamilyen kölcsönös dolgoról lehet szó, adok-kapok, nekünk is jó, nektek is jó. A ládából mi jön? Hogy szólok vissza? Nem, hülyeség, hogy elkapcsolok, hogy ezt a mocskot ne halljam. A másik adón más logó alatt más emberke nem mond mást. Váltottam? Nem. Visszajeleztem? Nem.

folyamat - észlelések sorozata. Nem egy dolog tehát, több valami. Mégis, mennyi? Nem kommunikáció, ha nem mondok semmit (fura a nyelv, hogy lehet még semmit se mondani...)? De. A semmi az semmi? Igen. És a sok semmi? Az több, tehát már folyamat? Akkor lehet, hogy nincsen olyan, hogy semmitmondó, mert olyat nem lehet kommunikálni? Akkor eggyes kommunikátorokra mi szükség van? egyáltalán léteznek?

általában - nem mindig, néha. Egyszer-egyszer, de kizárt, hogy állandóan így legyen. Különben semmi értelme ennek a szónak. És tudjuk: minden szónak súlya van. Vagy nincs? Akkor a felesleges leírása is egyfajta környezetszennyezés?

közös - mindkettőnké, valamennyiünké. Nem csak a tied. Nem csak a közlőé, hanem a befogadóé is. Általában, ez sokatmondó...

jelrendszer - a jeleknek magukban semmi értelmük, csak jelentést tulajdonítunk nekik. Ha megegyezünk, hogy mi mit jelent, akkor az már befolyásolás, nem? Ne menjünk bele a döntéshozatali elvekbe. Így van.

Aki lusta volt végigolvasni és a következő fejezetre ugrott, az valóban nem hagyott ki talán semmit. Azt boncolgattam, hogy már maga a kommunikáció szó egy nagy humbug; sok-sok kérdést hagy nyitva és még nem is használtuk rosszindulatúan.

Vetítsük ki ezt az egészet álomgyárunkra. Belső kommunikáció vagy minek hívják ezt a dolgozók tájékoztatása című butaságot. Találkozott már valaki korrekt ilyesmivel? Én nem nagyon hallottam volna ezt. Sötét álmomban is hasonlókat vizionálok: mondjuk legyen egy cégátalakítás; elmondjuk az embereknek vagy se? Megértik? Biztosan, ha megfelelően tesszük ezt. De mondjuk vagy sem? Miért kellene, csupa pluszmunka... Miért ne kellene, sokkal korrektebb lenne... de minek? Rosszindulatúéknál megint kigyullad a "hohó"-felirat: de hát ezt csinálják velem mindenhol: kisbolt, nagybolt, békávé, pótkávé. Nem mondanak semmit, meg elbújnak, hogy ne is kelljen. Ragyogó.

Menedzsereinknek egy kis házi feladat: tessék mutatni egy olyan honlapot, ahol korrekt tájékoztatást ad a vállalat, hogy mi lesz az aktuális átszervezés során a hozzá eddig lojális, 30 éve nála dolgozó emberekkel... Álmomban nem volt ilyen. Felébredtem és tényleg nem találtam...

Magyarország a polihisztorok országa? Lehet. Ebben az esetben viszont Hermann Ottó sajnos elvesztette az utolsó magyar polihisztor besorolását...

A hivatkozott szómagyarázat egyértelműen mondja, hogy férfiút illethet a cím. Szivárványosodó világunkban azonban ez mindenféle trendnek ellentmondana, mivel:

• mindenki majd maga eldönti nemi identitását vagy
• a hölgyek sem lehetnek kirekesztve e nemes címből.

Ennyi kis bevezetés után lássuk a lényeget, mármint ami e bejegyzés megírására késztetett. Ismét elkalandozott képzeletem egy kicsit... képzeletbeli vállalatcsoportunkból újabb taggal bővül, az ezt alkotó szervezeti egységek pedig új típusú szervezetbe rendeződnek. Eddig semmi meglepő nincsen... miért ne lehetne ilyen, ugye? Mondjuk az már egy kicsit meghökkentő, hogy az új cég vezetését nem a terület eddigi első számú embere látja el, hanem egy másik, teljesen eltérő területet ismerő, azt már-már átlátó személy. Hohó, itt az első polihisztor.

Szinte az sem lep meg senkit, aki aranyos országunkban egy kicsit is képzeleg mindenféle szervezés-vezetés tárgykörben, hogy ez a polihisztor néhány új emberkét is ültet a képzeletbeli villanyoszlop alsóbb ágaira. Mint az a Magyar Tudomány 2002. augusztusi számában publikált tanulmányból (9. ábra főként) is látszik, az alsóbb szintek egyre közelebb vannak a földi halandók által használt rétegekhez, azonban az ártalmakat is itt jelölik nagyobbnak. Meg ugye a fentről le-leeső guanó is őket találja meg elsőként... Egyébként mi sem természetesebb annál, hogy valaki nem kíván elszakadni régi környezetétől és volt kollégáit, "ismerőseit" hozza magával új helyére, akik tehát szintén polihisztorok.

Ez a képzelgés egyre több polihisztorhoz vezetne, így mielőtt végre már a vas és acél országa lehetnénk, mint rendszerré szervezett irracionalitás, előtte jóval már a "polihisztorok büszke földje" címet is magunkénak tudhatnánk.

Persze a barátok és lekötelezettek kiválasztása képzeletbeli világunkban (az általában tapasztalttól eltérést ki-ki maga ítélje meg...) semmiféle alapra nem támaszkodhat (ha már gonoszat álmodunk, akkor legyen valóban irracionális minden); hanem az szinte csak a "hatalomhoz majd észt is ád az Isten" szigorú és következetes betartásával történhet meg. Így történhet meg, hogy esetleg azonos tudásszinttel, hasonló képzettségekkel, gyakorlattal, stb. rendelkező egyének még csak az első számú polihisztor színe elé sem járulhatnak bizonyítani rátermettségüket, hiszen a király mindig bölcs és igazságos, de általában nem kíváncsi (legalábbis nincsen ilyen meseélményem). Rosszindulatúak tovább is gondolhatják a sztorit és nem egy-két meg nem hallgatott további jelentkezőt képzelhetnek ide, hanem mondjuk mindjárt 50-et akár...

Hatékonyság, igen. Képzeletbeli vállalatunk tovább dübörög, röppályája a Pannon Puma ugrásánál sokkal messzebbre vezet. Mint mindig.

A fenti leírás természetesen csak a képzeletem, túl élénk fantáziám szüleménye lehet. Kossuth Lajos 1841-ben megfogalmazott vágya, mely szerint „A bitorlott reputatiók ideje lejárt, s ész a hatalom, ész a tudomány, mely privilégiumot nem ismer" már biztosan tartalmas valóságot alkotva él valóságos rendszerünkben... vagy nem?

Puskás Ferencnek tulajdonítják a címben szereplő mondtatot, igaz kijelentő módban... én sem annak valóságtartalmát, hanem inkább értelmét kérdőjelezem meg - és próbálom megtalálni az egész alapját.

Azt álmodtam, hogy kezembe akadt minap egy stratégiai vázlat, mely egy képzeletbeli vállalatcsoport jövőjét próbálta bemutatni. Hát, nem tudom mire is jó ez az egész? 3 év alatt 4-5% kumulált költségmegtakarítás úgy, hogy közben kb. ennek megfelelő összeget ad ki a cég nem termelésirányító vezetői bérköltségként. Szóval hát, nem tudom megítélni, hogy csak ennyi hatékonyságjavítási lehetőség van-e ebben a cégben... biztos csak a képzelet játszik velem.

Röpködnek a mostanság divatos menedzsment módszerek csupa mássalhangzóból álló angol rövidítései, amelyek olyasmi csodafegyvernek tűnnek, mint megjelenésekor a DDT volt. Valamiért azonban annak a használatát is beszüntették... A magyar utódok pedig szolgaian másolgatják ezeket a mintákat, mit sem törődve azzal, hogy tulajdonképpen maguktól is láthatnák: mindegyik csak közelít a valsóághoz, attól azonban elegendően messze van. Menedzserré vált mindenki, előjöttek újabb világjárványként a menedzserbetegségek, a titkárnők immár a hangzatos menedzserasszisztens foglalkozást űzik, az egyszerű melósok egyszerű működésű vezetői is plant managerek, akik riportolnak, projekteznek meg mítingelnek ahelyett, hogy dolgoznának...

És ettől, ezzel együtt merre tart a gazdaság? Hány új gyár is épült mostanában. Sorra nyílnak a marketing centerek, a szolgáltatások, kereskedelem virágzik, de mit is adunk el? Egy rakás keleti ócskaságot, bárhol és bármikot, bármit vásárolva. Szinte nincsen olyan márka, olyan termék, amelyben nincsen "sárga" összetevő. Minden a még éppen tolerálható minőségű (bárki elhiheti), csak esetleg csilivilibb a marketingje.

És akkor mire is jó a kis pénz, kis foci? Alkalmatlanul előad valamit a trendi manager, aztán a következő garnitúra már csak magasabb összegért hajlandó vezetni azt a céget, amelynek működése egy ideig bármiféle beavatkozás dacára sincsen veszélyben, hajtja azt annak lendülete. Tehát csinálhat bármit, kis javulást meg nem nehéz bárhol felmutatni. Ehhez társul, hogy káder nem vész el, csak átalakul; a bukott vezetők más cégeknél feltűnnek, hogy aztán esetleg az eredeti helyükre is visszataláljanak.

Rémálomvilág.

A világ? Nos, ez egy nagyon tág fogalom. Kb. úgy definiálható, hogy minden, ami körülvesz bennünket. De valójában sok sallangot kiszűrhetünk belőle azzal, ha csak az észlelt részét vesszük figyelembe. Közel az is a végtelenhez közelítő nagyságú, de mégis: sok következtetésre ad lehetőséget, ami általában bárhol járunk, igaz.

Ha például egy olyan munkahelyen dolgoznék állandó munkahelyem lenne, ahol nem kellene semmit csinálnom és a munkanapom (ez sem ideillő szó valahogy...) abból állna, hogy 8-kor reggeli, 11-kor ebéd, 2-kor kávé, 4-kor meg tűz haza, akkor azt gondolhatnám, hogy minden munkahely ilyen, hiszen még nem éltem át mást. OK, mesélhetnek sokan, hogy hajtás 8-tól 22-ig, meg enni sincsen ideje, ilyesmi, de mégis: ha én azt nem élhetem meg, akkor semmi extra nem kell annak feltételezéséhez, hogy ők csak kitalálják az egészet.

Őrület címszóval jelent meg az 123.hu portálon, hogy az amerikai alkalmazottak 60%-a egy átlagos munkanapból (8,5 óra) 1,7 órát veszteget el (lóg). A megjelölt okok között volt az unalom, a túl lassan múló időre és a túl alacsony fizetésre hivatkozás, viszont sehol nem szerepelt a munkáltatói oldal hibáztatása. Őrület? Álomország tengerpartján napi 8 órából 1,5-et nem lógnak az emberek... vagy ezt is csak megjáátsszák?

Amikor a gazdasági ismeretek elsajátításával párhuzamosan az élet iskolájának felső tagozatát is kijártuk (sörösüveggel kezünkben egy lepukkant, ámde annál hangulatosabb kerthelyiséges italmérés körzetében), akkor senki nem ellenezte azt a megállapítást, hogy a túloldali épületben mindenki nagyzolja azt az ismerethalmazt, amit kevésbé fontoskodva 2000 évig csak józan paraszti észként emlegettek... az összes workshop, kick-off meeting, meg cash flow becslés alapja ugyanaz: gondolkodj úgy, hogy ne járj rosszul. Ez a leegyszerűsítés tehetné már-már hiteltelenné azokat, akik hatalmas termelékenységről számolnak be munkaidejük alatt akkor, ha mondjuk én csak az előző bekezdésben említett napirendet élném meg hétfőtől péntekig.

Olvastam a Munkaügyi Szemlében egy publikációt a kiégettség kezelésérőlamelyben csak a fokozott igénybevétel miatti károsodásról volt szó, felsorolva a teljes leépülésig vezető út egyes fontosabb állomásait, az ott alkalmazandó "gyógymódokat". Hát nem tudom, itt is valami vetítés lehet: mi a biztosítéka, hogy csak így lehet kiégni? Fordítva nem lehetséges, tehát olyan nincsen, hogy valaki azért épül le, mert nem tudja hasznosítani a tudását, mert csupa-csupa értelmetlen baromságért tölt 8 vagy több órát az íróasztal fiókos oldalán? Szerintem igenis van, lennie kell ilyennek is. Megkockáztatom, arról a mélypontról még nehezebb felemelkedni, mint a munka általi kiégés okozta stresszből kikeveredni.

És mégis, hányan panaszkodnak erre a tétlenségre? Nagyon kevesen. Szinte mindenki vetít, hogy rengeteg feladata van; intézkedik, hogy fontosnak lássuk; visszatart adatokat, hogy nélkülözhetetlen legyen. Jól teszi? Vagy ez csak pótcselekvés? Mindenki döntse el maga...

A Soroksári Duna partján, Szigetszentmártonban található Mártoni Csárda étlapjáról való a következő idézet; szerintem elgondolkodtató: "Mi lehet jobb annál, mint szeretni, amit csinálunk és tudni, hogy annak értéke is van? (Katherine Graham)" A tétlenségnél kevés rosszabb dolog van; talán csak a mellőzöttségből fakadó.

Játékosabb időkben sosem gondoltam volna, hogy a világot fordítva elemezgetve is értelmes dolgokat hozhatunk felszínre... pedig az élet megmutatta, hogy ez így sokkal kellemesebb és egyedibb életfelfogást eredményez.

Miről is beszélek? Akik szorgalmas és tanul, meg jókisfiúként, jókislányként bevágja a könyvet, annak azt hiszem semmiről - hiszen neki az első axióma az, "hogy munka nélkül semmit nem lehet elérni". A lusták meg inkább gondolkodnak. Nyilván ők sem nélkülözhetik azokat a modelleket, amelyeket megpróbálnak mindenre ráhúzni és így tizedannyi idővel, energiával frappánsabban megoldani bármit - nekik is kellhet egy kis energiaáldozat. De 90% így is megmarad a másik úthoz képest...

Mi kell ehhez? Életismeret? Bullshit. Rendszerlátás? Talán. Az összefüggések szüntelen keresése - magasztosan bizonyára így hívnák ezt a ténykedést. Egyelőre nincsen neve, magam próbálkozom a mechba szó alkalmazásával, magyarításával. Üzletben műszakit, műszaki kérdésekben üzletit keresni - business engineering, engineering in business, ahogy Shakespeare nyelvén tudálékoskodhatunk (megjegyzem minek?).

Kedvenc filmsorozatomban, a Tavasz 17 pillanatában hangzik el egy mondat: "Az őszinteség alapja a cinizmus, barátom". Annak dacára, hogy ezt a butácskának beállított Müller akármilyenführer szájába adják, nagyon is igaz.

Miért is? Miért ne?